Legtöbbször álmaink, az általunk kívánt élettípus, rövid, közép- vagy hosszú távú céljaink a vágyálom stádiumában maradnak. Egy ideig azon tűnődünk, hogy „miért?”, anélkül, hogy mély változást keresnénk.
Ha észrevesszük, hogy erre a kérdésre többször is konkrét választ (esetleg megoldást) nem kapunk, téves és képzeletbeli következtetésekre jutunk, hogy: „nem volt szerencsém”, „minden csak velem történik”, „másnak könnyebb volt” ” stb. olyan hiedelmek, amelyek arra késztetnek bennünket, hogy lemondjunk, és lemondjunk arról, amit akarunk.
Laura Maria Cojocaru pszichológus, a Somato-Integrative Linguistic Neuro-Programming Institute (INLPSI) elnöke és alapítója szerint ez az egész belső folyamat: „Akarom, nem azt kapom, amit akarok, nem keresem a valódi forrás, ezért úgy döntök, hogy feladom az álmomat”, néhány korlátozó hiedelemben gyökerezik, amelyek idővel elakadásokká válnak. Ezek a következők: (1) nem tudom, (2) nem tudom, (3) nehéz, (4) nem érem meg, (5) nem nekem való, (6) kudarcot vall, (7) Túl késő már számomra és (8) Mit fog szólni a világ?
Hogyan győzzük le ezeket a mentális blokkokat?
Ezeket a mentális blokkokat akkor lehet leküzdeni, ha sikerül a káros hiedelmeket ellensúlyoznunk gondolati kérdésekkel, amelyek olyan valóságstratégiákat követnek, amelyek ellenőrzik a hiedelem vagy gondolati megoldások lehetséges beteljesülési fokát. Például:
Ezt a gondolatot a következő kérdéssel lehet leküzdeni: „Honnan tudhatom, hogy nem tudok, ha nem adtam legalább egy esélyt, vagy nem tettem meg minden szükséges lépést, vagy nem volt elég türelmem hogy elérjem, amit akarok?” „Ha most nem tudok megtenni egy bizonyos dolgot, az nem jelenti azt, hogy soha nem is fogom tudni. Még nem tudok, de tanulhatok és gyakorolhatok, amíg nem tudok” – magyarázza Laura Maria Cojocaru pszichológus.
Ezt a meggyőződést a következő gondolatkérdéssel lehet leküzdeni: „Eleget kerestem-e a szükséges információkat, forrásokat, személyeket vagy kontextust, amelyre szükségem van ahhoz, hogy megtanuljam, amit akarok?”. „Ha most nem tudom, hogyan csináljak egy bizonyos dolgot, az nem jelenti azt, hogy soha nem is fogom. Még nem tudom, de kereshetek, kérdezhetek és megtanulhatok mindent, amit akarok” – mondja a szakember.
Ez a gondolat a következő kérdésekkel küzdhető le: „Nehéz mihez képest? Hasonlítsam össze valami valóshoz, mérhetőhez? Csináltam valaha olyan dolgokat az életemben, amelyek elsőre nehéznek tűntek? Szóval most tudok!” Minden cselekvés minimális erőfeszítést igényel, ezért nehéznek tűnhet, de lehetséges!
Ezt a hiedelmet a következő kérdésekkel lehet leküzdeni: „Ki mondja ezt? Kié ez a meggyőződés, és milyen konkrét bizonyítékokon alapul?” Minden embernek joga van a jóléthez és szabad akarattal rendelkezik, így ő választhatja meg, hogy mit és hogyan „érdemel” meg élni.
Ez a káros gondolat a következő kérdésekkel küzdhető le: „Milyen konkrét bizonyítékokon alapul ez a hit? Honnan tudhatom, hogy valami nekem való-e vagy sem, ha még nem tapasztaltam?” Mindenkinek szabad akarata van, így ő választhatja meg, hogy mit és hogyan „érdemel” meg élni.
Ezt a mérgező gondolatot a következő kérdéssel lehet leküzdeni: „Honnan tudhatom, hogy nem cselekednék?”. „A kudarc csak egy élmény, amiből megtanulom, hogyan csináljak legközelebb jobban. Emellett, ha valamit konkrétan akarok, az azt jelenti, hogy ebben a pillanatban hiányzik valami. Ha „kockázok” és cselekszem, lehet, hogy nem tetszik az eredmény, de megnő az esélye annak, hogy megkapom, amit szeretnék. Különben olyan, mintha eleve elfogadnám, hogy megelégszem a hiányával” – magyarázza Laura Maria Cojocaru pszichológus.
Ezt a gondolatot a következő kérdésekkel lehet leküzdeni: „Mihez késő?” Hogyan mérhetem ezt, és mire utalok?”. „Bármilyen hosszú életünk van még hátra, éppen azért, mert még élni kell, kötelességünk valami jót és kellemeset tenni az életünkkel. Soha nem késő úgy dönteni, hogy életünk hátralévő részét úgy éljük le, ahogy szeretnénk. Lehet, hogy egy idő után nem minden álom jelentős, de mindig dönthetünk úgy, hogy változtatunk, és álmaink legalább egy részét megvalósítjuk” – mondja a szakember.
Azt hiszem, ez a legkárosabb kérdés, ami az első közösség megalakulása óta ott motoszkált az ember fejében. Más kérdésekkel is küzdhetünk ellene, mint például: „Melyik világ? Kinek az ítéletétől félek igazán? És ha elítélnek engem, mi van vele? Amúgy nem tudunk mindenkinek megfelelni, és amúgy is vannak olyanok, akik elv alapján ítélnek meg minket, csak azért, mert létezünk!”. „Amíg nem vagyunk szakértők még saját életünkben sem, hogyan állíthatjuk, hogy tudjuk, mi a jó egy másik embernek? A vélemény csak egy vélemény, ami a mi élettapasztalatunkról beszél, nem a másik emberéről. A mások tetszésére való rohanásban azt kockáztatjuk, hogy elfelejtjük önmagunkat, és a „világ szája”, amelyet tiszteltünk, nem fogja tudni begyógyítani hiányosságainkat… és nem is javasolja” – összegzi Laura Maria pszichológus. Cojocaru, a Somato-Integrative Linguistic Neuro-Programming Institute (INLPSI) elnöke és alapítója.
