Férőköpés
Ezt a kis fajtát, amelyet először a 16. században említenek, Angliában tenyésztettek ki azzal a céllal, hogy megfordítsák a nyárson, amelyen a húst főzték. A nyárs a nagy házak és nemesi lakok konyhájának szerves részét képezte, ahol állandó pörkölés zajlott, és ezért tényleg nem álltak le. Fakerekeken rohangáltak, övekből, láncokból és kötelekből álló rendszerrel kötötték össze a nyárssal, és erejükkel meghajtották az egész mechanizmust. A kutyák felváltva teljesítették a szolgálatot, de ha az őket felügyelő szolga úgy érezte, hogy az állat ereje kicsit idő előtt elfogy, nem habozott forró szenet önteni a kerékbe szegény kutyának. Főleg nyáron volt kibírhatatlan a máglyák közelében lenni, és csak vasárnaponként tudtak megpihenni a forgónyársok. Akkoriban elkísérték gazdáikat a templomba, de ott sem tétlenkedtek, a téli hónapokban inkább a hideg területen melegítették gazdáik lábát.
A kemény szolgálatukat csak az tette kellemesebbé, hogy nem szenvedtek éhséget, mert pont a sült hús forrásánál voltak a konyhában, és nem fagytak meg egy kültéri karámban valahol a téli. A fajtát azonban nem köszönték meg szolgálataiért. A technológiai fejlődés előrehaladtával a kutyahajtást fokozatosan felváltotta a gőz és az elektromosság. A társaság elvesztette érdeklődését a kissé corgira emlékeztető kutya iránt, és a fajta fokozatosan eltűnt. 1900-ban már kihaltnak számított. Egyetlen megőrzött példánya a walesi Abergavenny múzeumában látható, ahol a kitömött vörös nőstény Whiskey ezeknek a kutyáknak a szomorú sorsára emlékeztet.
Moszkva vízi kutya
A hatalmas fekete kutyát a Red Star kennelben tenyésztették, amely a szovjet hadsereg irányítása alá került. Egy új-fundlandi kutya, egy kaukázusi terelőkutya és egy kelet-európai juhász keresztezésével hozták létre, és a szovjet haditengerészet szükségleteihez mentőkutyaként szolgált. Hideg vizes munkához kiválóan felszerelt volt ugyan vastag duplakabáttal, de mentőként teljesen eredménytelen volt.
A tenyésztés némileg sikertelen volt – a várakozásokkal ellentétben a „moszkvai búvár” nem volt fegyelmezett, engedelmes vagy engedelmes, hanem éppen ellenkezőleg, nagyon domináns, független és szinte nevelhetetlen. Megtámadta az áldozatokat, akiket meg kellett volna mentenie, és megpróbálta vízbe fojtani őket. Még a tapasztalt és tapasztalt matrózok sem értek el agresszivitását. Egyértelmű volt, hogy ez a projekt kudarcot vallott, ezért a szovjet mezőgazdasági minisztérium 1979-ben leállította. A kutyák nem szaporodtak tovább, fokozatosan kihaltak, az utolsó példányok az 1980-as években éltek.
Beskydy kabát
A szomorú sorsú fajták között van egy csehszlovák, a Beskydy Bundáš. Ezt a sziléziai régióból származó, közepes termetű hegyi terelőkutyát vastag fehér szőr jellemezte, ez adta a nevét. Magyarul a „bundász” bundát jelent, a bunda pedig nagyon jó bundás volt, ami zord hegyi körülmények között is remek volt. További jellemző vonásai a hegyes fülek. A bachok hűséges kalauza volt, terelőkutyaként pedig nagyon jól bevált.
Sokáig viták folynak arról, hogy ez valóban egy külön fajta, vagy csak a szlovák csuvac egy változata. De mire a német juhászkutyát hagyományos, független fajtának kezdték tekinteni, már késő volt számára. Bár egyes források az 1980-as években létező, bár kritikusan veszélyeztetett fajtaként sorolták fel, a valóság az, hogy az 1950-es években a Beskydy-hegységben széles körben elterjedt szőrzet a szakértők viszonylagos érdeklődésének hiánya miatt tűnt el már az 1970-es években. században a hagyományos pásztorkodás megszűnésével együtt. A fajta regenerálására irányuló törekvés, amely például a szlovák levest sikeres volt, már nem járt sikerrel, és ez a gyönyörű kutya határozottan a múlté lett.
Források: ,
