A Szentkirályszabadja melletti elhagyatott szovjet laktanya nem egy atomkatasztrófa, hanem a Szovjetunió hirtelen összeomlásának mementója, ahol mára az enyészet vette át az uralmat a tízemeletes panelházak és a helikopter-leszállók felett.
Az egykor ötezer embernek otthont adó katonaváros ma már csak a fosztogatók és az urbexesek játszótere, ahol a falakból kitépett vezetékek és a betört ablakok jelzik az elmúlt évtizedek pusztítását.
A 13. önálló gárda harci helikopterezred fellegvára
A bázis stratégiai jelentőségét a hidegháború alatt a Bakony és a Balaton közelsége adta, amely ideális terepet biztosított a légi műveletekhez. Itt állomásozott a félelmetes hírű 13. önálló gárda harci helikopterezred, amely Mi-24-es és Mi-8-as gépeivel a térség egyik legfontosabb légi erejét képviselte. A terület nem csupán egy katonai bázis volt, hanem egy hermetikusan elzárt, szuverén szovjet sziget a magyar ugaron.
A tisztek és családjaik számára ez a hely a kiváltságok földjét jelentette. Míg a környező falvakban bizonyos áruk hiánycikknek számítottak, a bázis saját boltjaiban olyan szovjet és néha nyugati termékek is elérhetőek voltak, amelyekről a helyiek csak álmodhattak.
A szentkirályszabadjai objektum ereje abban rejlett, hogy egy teljesen önellátó ökoszisztémát hoztak létre: a katonák gyermekeinek saját iskola és óvoda járt, az estékre pedig saját mozi és művelődési ház biztosította a szórakozást anélkül, hogy el kellett volna hagyniuk az őrzött kerítéseket.
Élet a betonrengetegben: Infrastruktúra és mindennapok
A városka infrastruktúrája vetekedett egy kisebb megyeszékhelyével, hiszen saját húsbolt, posta és étterem is üzemelt a területen. A tiszti lakások modern kényelmet kínáltak a korszakhoz képest, tágas szobákkal és távfűtéssel, ami ritkaságnak számított a vidéki környezetben. A katonák fegyelmezett rendben éltek itt, távol a magyar lakosságtól, saját szabályaik és szigorú hierarchiájuk szerint szervezve a napjaikat.
Az önellátás olyannyira teljes volt, hogy a bázis saját vízművel és szennyvíztisztítóval is rendelkezett. Ez a izoláció segítette a titoktartást és a katonai morál fenntartását a vasfüggöny mögötti években. Mára azonban ezekből az épületekből csak a csupasz betonvázak maradtak meg, mivel az 1996-os végleges elhagyás után a területet szinte teljesen kifosztották.
A kivonulás és a Magyar Csernobil tévhit
Sokan tévesen hivatkoznak a helyre szellemvárosként vagy a magyar Csernobilként, azt sugallva, mintha a lakóknak percek alatt kellett volna elmenekülniük. A valóság ennél sokkal prózaibb: a szovjet csapatok 1990-ben kezdték meg a kivonulást, a magyar honvédség pedig 1996-ig használta a terület egy részét, mielőtt végleg sorsára hagyta volna. Az elnéptelenedés tehát egy lassú folyamat volt, nem pedig egy hirtelen tragédia eredménye.
A fosztogatók módszeresen hordtak el mindent, ami mozdítható volt, a radiátoroktól kezdve a padlóburkolatokig. Ez a lassú erózió tette a várost olyanná, amilyennek ma látjuk: egy kísérteties romhalmazzá, ahol a természet visszaköveteli a magáét a repedezett aszfalton keresztül.
- A bázis területe ma magántulajdonban van, és bár sokan látogatják, hivatalosan nem engedélyezett a belépés.
- A statikai állapotok kritikusak, több épület födémszerkezete bármikor beszakadhat az esővíz okozta korrózió miatt.
- A nyitott liftaknák és a törmelékkel teli folyosók komoly balesetveszélyt jelentenek a felkészületlen látogatók számára.
- A terület kedvelt helyszíne az airsoftosoknak és a professzionális fotósoknak a különleges, posztapokaliptikus hangulata miatt.
Urbex etika és a terület jövője
Bár a biztonsági kockázatok magasak, a szentkirályszabadjai laktanya népszerűsége töretlen a katonai turizmus kedvelői körében. A látogatóknak tisztában kell lenniük azzal, hogy ez nem egy kiépített múzeum, hanem egy veszélyes üzem, ahol a segítség messze van. A romváros sorsa bizonytalan, hiszen a bontási költségek milliárdos tételt jelentenének, a hasznosításra pedig eddig nem született életképes terv.
A hely szelleme azonban továbbra is kísérti azokat, akik a romos falak között sétálva próbálják elképzelni a múltat. Vajon meddig bírják még a tízemeletesek a Bakony szélsőséges időjárását, mielőtt az utolsó panel is az enyészeté lesz?
