Volt egyszer egy kis hernyó. Némi nehézségek árán a földön kúszott egyik helyről a másikra. Míg egy napon belefáradt a kúszásba, úgy döntött, felmászik arra a fára, amely alatt évek óta játszott.
A hernyó mászott és mászott, de hirtelen megcsúszott és a földre esett. Miután összeszedte erejét, ismét mászni kezdett.
Elért egy ághoz, ahonnan az egész völgyet lehetett látni. A kilátás csodálatos volt. Látott más állatokat is, a kék eget fehér pamutfelhőkkel, a horizonton pedig egy mélykékre festett nagy tengert. Erről az ágról a hernyó nyugodtan lélegzett.
Ott ült és figyelte a körülötte lévő világot, és úgy érezte, hogy az élet túl szép ahhoz, hogy ne változzon vele.
Fáradt volt és egyben hálás hernyó életéért, tudta, hogy itt az ideje valami mássá válni.
Amikor elaludt, nagy békességet érzett, és arra gondolt, hogy a sorsa több lesz, mint egy hernyó. Aludt, aludt?
Amikor felébredt, úgy érezte, beszorult egy nehéz kagyló, amely nem engedte megmozdulni. Az volt az érzése, hogy valami furcsa nőtt a hátán. Erőfeszítéssel megmozgatta a dolgot a hátán, és a kagyló eltört.
A hernyó már nem hernyó volt, hanem kék pillangó. Azonban olyan sokáig volt régi formájában, hogy nem vette azonnal észre, hogy már nem hernyó.
A kék pillangó kis lábaival kúszott fel a fára, pedig már voltak szárnyai. Hordozta a hatalmas kék szárnyak súlyát, olyan súlyt, amely kimerítette minden erejét.
A szárnyak súlya
A pillangó, aki azt hitte, hogy még hernyó, nem értette, miért lett ilyen nehéz az élete. Belefáradt a szárnyai súlyának cipelésébe, úgy döntött, hogy visszatér ahhoz az ághoz, ahol átalakult. Ezúttal azonban, amikor megpróbált felmászni a fára, azt tapasztalta, hogy a mozgás lehetetlen.
Egy széllökés lökte le az ágról. A pillangó, amely még mindig hernyónak hitte, mozdulatlanul állt, és az olyan távolinak tűnő ág vége felé nézett. Aztán kétségbeesetten sírni kezdett.
Amikor meghallotta sírását, egy gyönyörű fehér pillangó lépett hozzá. A fehér pillangó egy virágra szállt, és egy darabig nézte a kék pillangót anélkül, hogy bármit is mondott volna. Amikor a kék pillangó kiáltása elhalt, fehér húga így szólt:
„Mi történt?”
„Nem tudok felmászni arra az ágra. Korábban, bár nehéz volt, meg tudtam csinálni.”
– De ha nem tudsz felmászni arra az ágra… talán repülhetsz is hozzá.
A kék pillangó, aki még mindig hernyónak hitte, furcsán nézett a fehér pillangóra, majd magára és nagy, nehéz szárnyaira nézett. Csakúgy, mint azon a napon, amikor kijött a héjából, a nő erősen megrázta és szétterítette őket.
Olyan nagyok és gyönyörűek voltak, olyan mélykék színűek, hogy az átalakult hernyó megijedt, és gyorsan újra becsukta őket.
– Elveszíted a lábaidat, ha nem használod a szárnyaidat – mondta a fehér pillangó, miközben repülésre intett.
A kék pillangó csodálkozva nézte a fehér pillangó minden mozdulatát, és elgondolkodott a szavain.Ebben a pillanatban kezdte megérteni, hogy ő már nem hernyó, talán hasznosak lehetnek azok a nehéz szárnyak.
A kék pillangó újra kinyitotta őket, lehunyta a szemét, és érezte, hogy a szél simogatja őket. Érezte, hogy ezek a szárnyak már a részei, és elfogadta, hogy többé nem egy hernyó, aki a földön mászkál.
Aztán egyre szélesebbre tárta a szárnyait, és minden alkalommal inkább pillangó és kevésbé hernyó lett. Megfigyelte szárnyainak gyönyörű, szinte varázslatos kékjét.
Repülni sokkal könnyebb volt, mint húzni a lábát, bár még tökéletesítenie kellett a technikáját. Felfedezte, hogy a repüléstől való félelme megakadályozta abban, hogy elfogadja, ki is ő valójában – egy kék pillangóvá változott hernyó.
A lecke
A hernyóból pillangóvá válás az egyik leggyakrabban használt metafora, amikor a rugalmasságról beszélünk. A pillangók az átalakulás szimbólumai, ugyanakkor a törékenység és a fenség szimbóluma.
Ez az átalakulás története arra emlékeztet bennünket folyamatosan fejlődő, változó, dinamikus világban élünk, és ennek részei vagyunk. De néha, bár átalakultunk, és van hatalmunk a változásra, valamiért nem fogadjuk el: talán félelem, szégyen, bűntudat…
Az igazság az Néha több erőnk van, mint amennyit látni akarunk, és energiát pazarolunk a változás ellen, miközben a múltra szegezzük a tekintetünket, és megpróbálunk azzá válni, akik már nem vagyunk.