Mostanában sokat beszélnek a mesterséges intelligenciáról. Ha az interneten megkérdezik, hogy ki találta fel a varrógépet, habozás nélkül azt írja, hogy Elias Howe. Nincs ezzel semmi baj, de azért nézzünk utána…
A hóhérral kezdődött
Az amerikai Elias Howe (1819-1867) tizenhét éves korában Lowellben gépésznek tanult, két évvel később pedig Cambridge-ben találjuk, ahol egy precíziós műszerek gyártásával és javításával foglalkozó műhelyben tanulószerelőként kártológépeken dolgozott. Állítólag a mestere adta neki az ötletet, hogy varrógépekkel foglalkozzon. Édesanyja aztán később elárulta, hogyan jött rá a döntő trükkre. Állítólag egy álomban.
Hetekig találgatott és próbált, valamint kutatta elődei ötleteit, de még mindig nem volt jó. Kötött öltésre volt szüksége, nem csak közönséges steppelésre. Szinte megborzongott, amikor az éjjel azt álmodta, hogy a kegyetlen uralkodó huszonnégy órát adott neki, hogy feltaláljon egy varrógépet, és ha nem sikerül, kivégzik.
A hóhérhoz vezették, és amikor észrevette, hogy a pengéje mellett lyukas lándzsát tartanak, könyörögni kezdett, hogy várjanak még egy kicsit, mondván, hogy ő már kitalálta – és ekkor ébredt fel. Hajnali négy óra volt, és azonnal a műhelybe rohant, és kilenc óra tájban már egy tűt tartott a kezében, amelynek a hegyén egy szem volt. Ez volt a nagy áttörés. Ezen kívül két orsóról származó fonalat használt, hozzáadott egy ingadozót és egy automatikus adagolót, és 1846-ban szabadalmaztatta a gépet. De messze nem volt győztes.
Az erőfeszítések itt a következők lettek volna
A fülével a hegyénél először, nem ő volt az első. Valójában az ötletet Balthasar Krems német török sapkakészítőnek tulajdonítják, aki valamikor 1810 körül készített egy gépet a sapkák szegélyezésére. A találmányt nem szabadalmaztatta; amúgy sem működött túl jól, így nem fejlesztette tovább.
Tucatnyi más kísérlet is sikertelen volt arra, hogy feltaláljanak valamit a kézi varrás helyettesítésére, az angol Thomas Saint-től kezdve az 1790-es években az amerikai Walter Huntig 1833-ban, aki a szemet a tű közepére helyezte, és szintén két fonalat és egy siklót használt. Ő sem szabadalmaztatta az ötletet – a lánya győzte meg arról, hogy találmánya varrónők ezreit tenné munkanélkülivé…
Egyébként a francia Barthélémy Thimmonier mindent tudott róla, amikor az 1830-as években párizsi szabók felgyújtották katonai egyenruhákat gyártó manufaktúráját, amelyben mintegy nyolcvan saját tervezésű, fából készült varrógépet helyezett el. Egy példányt megmentett, majd körbejárta vele a vásárokat.
Ez lehetővé tette, hogy sok
De térjünk vissza a bajhoz, amibe Elias Howe keveredett. Nem kapott befektetőket, mert akkoriban Amerikában nem volt érdeklődés a varrógépek iránt. Nem szabad elfelejtenünk, hogy ezek nem lábműködtetésűek voltak; a kezelő egyik kezével a kereket forgatta, hogy a gépet mozgásba hozza, a másikkal pedig a szövetet manipulálta. Erre nem mindenki volt képes.
Howe úgy gondolta, hogy kipróbálhatja Angliában, amely végül is akkor még az ipari forradalom bölcsője volt. Először egy rokonát küldte oda, majd egyedül is átmerészkedett a tengeren, de nem sok sikerrel. Amikor évekkel később visszatért, azt tapasztalta, hogy az Egyesült Államok keleti partján varrógépeket gyártott és árult vidáman egy Singer nevű férfi. Hogy bár ezekben sem volt taposógép (ez csak később), egyébként néhány, az ő tervéhez feltűnően hasonló tulajdonságot használtak. Így hát pert indított.
A szeretője jelenetet rendezett
Issak Merritt Singer (1811-1875) magyar és holland gyökerekkel rendelkező német bevándorlók fiaként sokat elért életében. Miután tizenegy éves korában szülei elváltak, egy szomszédos városba költözött idősebb bátyjához, ott végezte el az iskolát, szerelőnek tanult, és csatlakozott egy vándorszínész társulathoz.
Tizenkilenc évesen feleségül vett egy tizenöt éves lányt, és bár nem váltak el, a következő években más nőkkel is párhuzamos és főleg nyilvános kapcsolatokat tartott fenn. Fennmaradt például egy anekdota arról, hogy egyikük, Mary Ann kocsiban utazott a New York-i Ötödik sugárúton, és elhaladt egy kocsi mellett, amelyben Issak Singer egy másik szeretőjével, Mary McGonigallal ült.
Marry Ann akkora jelenetet rendezett, hogy másnap az összes helyi lap írt róla. Eleinte ez volt az egyik oka annak, hogy Singer hamarosan „rendet rakott” Európában, nehogy az általa alapított varrógépgyártó és -értékesítő cég hírneve csorbát szenvedjen.
Franciaországban aztán megismerkedett Izabellával, akit feleségül vett, és akivel Angliában töltötte élete hátralévő részét. Azt mondják, hogy a nő gyönyörű volt, és hogy Frédéric A. Bartholdi a Szabadság-szobrot is az ő mintájára készítette. Csak illusztrációként: Issak Singernek öt feleségétől 22 gyermeke volt. Magas volt, karcsú, szőke, mindig mosolygott és nagyon karizmatikus.
Miért kérne beleegyezést
Varrógépekkel kezdett foglalkozni, amikor rájött, hogy a színészet nem fogja eltartani a családot, és George Zieber bostoni nyomdász műhelyében kezdett dolgozni, aki felfigyelt a műszaki újítások iránti érzékére. Olyanokat szereltek össze, amelyeket varrógépeknek lehetne nevezni, de nem Howe-é voltak. Singernek volt egy ötlete, hogyan működhetne jobban, és amikor munkaadója anyagilag is támogatta, ráadásul már 1851-ben megírta a saját verzióját.
Bár számos fejlesztést tartalmazott, Singer például kitalált egy vízszintes ruhát és egy arra merőlegesen álló egyenes tűtartót, beleértve a hegyén lévő lyukat is, de egyébként kérés nélkül Howe mechanikus elvét használta a szemek megkötésére. A tárgyaláson azzal védekezett, hogy Elias Howe az ötletet Walter Hunttól vette át, majd mindkettőt az angol John Fishertől, egy csipkegyártótól. És meg is nyerte volna a pert, ha Hunt a lánya ellenére szabadalmaztatta volna a találmányt, mint már tudjuk, és ha Fisher 1844-es szabadalma nem veszett volna el rejtélyes módon.
Így minden egyes varrógép után licencet kellett fizetnie, és mivel nagyon sok volt belőle, Elias Howe csak dörzsölte a tenyerét – a kezdeti háromszáz dollárról évi 200 ezerre nőtt az éves bevétele, és a következő évtizedben már multimilliomos volt. Issak Singer is, természetesen.
Nem meglepő, hogy nemcsak tehetséges mérnök és menedzser volt, hanem üzletember is – ma azt mondanánk, marketingszakember. Amikor például megértette, hogy nem megy át a bizalmatlan szabókon, megteremtette a cég imázsát, mint az otthonok és az azokba nagyban beleszóló nők védelmezője.
Jóképű lányokat bérelt fel, hogy nyilvános rendezvényeken mutogassák a gépeket; magas rangú köztisztviselők feleségeinek féláron kínálta a gépeket, tudván, hogy azok az általuk rendszeresen rendezett társasági vacsorákon mutogatni fogják azokat.
A kiképzett személyzet aztán otthonokban mutatta be a gépeket, és eladta őket, akár részletre is. Ráadásul a varrógépeket úgy tervezték, hogy egyenértékű bútorokként működjenek; nem volt szükség arra, hogy elrejtsék őket. A huszadik század elejére ennek köszönhetően már milliós nagyságrendben voltak jelen a háztartásokban.
És mi a helyzet a mesterséges intelligenciával?
Aki ismeri a Beatles-t és a Help! című vígjátékot, annak feltűnhetett a sor a záró stáblistán: „Ezt a filmet tisztelettel Elias Howe úr emlékének ajánljuk, aki 1846-ban feltalálta a varrógépet”. Úgy tűnik, ez csak tipikus angol humor, amiből az említett filmben rengeteg van, mert a cselekménynek semmi köze a varráshoz. Ki tudja, talán ezért választotta őt a mesterséges intelligencia egyedüli feltalálónak, pedig a varrógépek fejlesztésében sokan mások is részt vettek.
Forrás: B:
