Fotó: iStock/Gulliver
Egyszer remélem, hogy a világ bezárásának éve csak egy történet lesz, amiről mesélhetek a gyermekemnek. Mesélek neki arról az időről, amikor nem járt a kertbe, az élő koncertekről, az erkélyen való táborozásról és a konyhában főzött specialitásokról.
Ha elég idős lesz, valószínűleg jóváírom néhány kemény, nem sztori részért is. Arról, hogy lezárták a határokat, és a nagymamának nem volt módja eljönni, hogy az emberek úgy élvezték a vécépapírt a boltban, mint karácsony reggelén, hogy még egy csomag megszerzése is olyan érzés volt, mintha az életünket kockáztatnánk.
Remélem, eljutunk odáig, hogy életünknek ez a pillanata egy távoli emlék lesz, egy történet a múltból, amit újra el tudunk mesélni. De az igazság az, hogy még ha ez meg is történik, a járvány örökre megváltoztatta családjainkat és szülői szokásainkat.
HOGYAN KÉSZÜNK GYERMEKEKET JÓBAN A KÖRNYEZETÜKHEZ
Ki tudja, mi lesz az új normális, ha a járvány alábbhagy, de az egyik lehetőség az, hogy a játék némileg elveszett művészete mentőövként jelenik meg. Idén megtanultam, hogy a játék egy pokoli fogalom. Ez a gyermekkor a legfontosabb dolog, amit ugyanolyan buzgón kell óvnunk, mint az egészségünket.
Ezért – próbáljuk megmenteni gyermekeinket. Ne törődj a gondolatokkal, aggodalmakkal, az otthoni oktatással, az összeesküvés-elméletekkel, a közelgő depressziókkal és a rémtörténetekkel. A világ megállt, de ahelyett, hogy szünetet tartanánk az életünkben, inkább álljunk meg és nézzünk körül. Élvezni az apró dolgokat, haragudni a bitizmusokra és keresni mindennek a rejtett értelmét, ami történik. Próbáljunk összetartó emlékeket teremteni gyermekeinknek ahelyett, hogy a félelem és a szorongás magvait hinnénk el. És tegyünk egy lépést hátrébb, ha úgy tetszik, az evolúcióban, ahol a konzumerizmus nincs piedesztálon. Mert ennek a járványnak az a furcsa hatása volt, hogy lecsupaszított minket az alapokhoz…
Szerző: Elitsa Alexieva