Fotó: Getty Images/Gulliver
A lengyel legfelsőbb bíróság alkotmányellenesnek ítélte az abortuszt, még magzati rendellenességek esetén is. Ez a kormány győzelme, de egyben a női testek ellenőrzésének új módja is – írja Magdalena Gwozdz-Palokat lengyel újságíró. Itt van még, amit írt.
„Nő vagyok. Katolikus vagyok. Két gyermek édesanyja vagyok. És dühös vagyok.
Gyermekeim még fiatalok, és nagyon frissek az emlékeim a terhességről. Olyan szerencsés voltam, hogy nem kellett ilyen rendkívül nehéz dilemmával szembenéznem. Ennek ellenére kétségek és félelmek gyötörtek, hogy minden rendben lesz-e. El sem tudom képzelni, milyen érzés lehet annak a nőnek, a szülőknek, akik azt a hírt kapják, hogy a születendő babának kevés esélye van a túlélésre, vagy súlyos fogyatékkal fog megszületni. Kínzásnak tűnik ezt a nőt szülésre kényszeríteni, még akkor is, ha ő maga úgy érzi, hogy egy része haldoklik. Ez kínzás!
Emlékszem a gondokra, amelyek minden vizsgálat előtt kísértek a rendelő felé vezető úton. Emlékszem, mennyire hálás voltam a fejlett orvoslásért, amely tudatta velem, ha a babámnak szövődményei vannak. És igen, hálás voltam, hogy a végén, ha a legrosszabb bekövetkezik, eldönthettem, hogyan tovább. Nem számít, milyen döntést hoz egy ilyen helyzetben, ez rendkívül nehéz. De kinek legyen joga dönteni?
Csodálok minden nőt, aki úgy dönt, hogy nagyon beteg gyermeket szül, és készen áll arra, hogy élete útjának minden apró lépésén elkísérje. Ismerek családokat, akik elég bátrak voltak ehhez. Keresem a megfelelő szavakat, hogy kifejezzem, mennyire tisztelem ezeket a családokat. Igen, ehhez a lépéshez tényleg bátorság kell. De hihetetlenül csúnya azt sugallni, hogy aki másképp dönt, az gyáva vagy életellenes. Ehhez a döntéshez bátorság is kell, és életre szóló következményei is vannak.
Ha maga a nő nem tud dönteni, akkor kinek van joga? Nem értem, hogy van valakinek merészsége, hogy ilyen ítéletet mondjon valaki másról. A lengyel Jog és Igazságosság Pártja (PiS) mégis úgy alakította át a Legfelsőbb Bíróságot, hogy saját céljait szolgálja.
A nőket ítélik el – az általuk szült gyermekek haláláig tartó szörnyű visszaszámlálásra. Sok túlélő baba csak néhány napot vagy hetet fog élni, de ez senkit sem érdekel. A fogyatékkal élő anya és gyermekei fognak szenvedni. Azok az emberek, akik hangosan hirdetik az „élet teljes védelmének” szükségességét, nem osztoznak ebben a fájdalomban.
Az állam sem lesz ott, amikor a súlyosan beteg gyermeket nevelő családok megsegítéséről van szó. És itt nem az anyagi támogatásról beszélek, hanem a kezdetektől fogva támogatásra szoruló emberek struktúráiról és lehetőségeiről. Lengyelországban ezekből hiány van. Hiányoznak a rehabilitációs szolgáltatások, a megfelelő iskolák és infrastruktúra, és végül hiányzik az elfogadás.
Itt nem arról van szó, hogy valami mellett vagy ellen, hanem a nők alapvető jogáról, hogy maguk döntsenek. A lengyel kormány továbbra is mélyebben üti az orrát az élet olyan területeire, amelyek nem az ő dolgai. A politika ma már pontosan meghatározza, milyennek kell lennie egy jó lengyel embernek, jó kereszténynek, jó feleségnek és anyának.
A nők általában erős lények – elég erősek ahhoz, hogy saját döntéseiket meghozzák. Nem mindenkinek tetszik ez a tény. Itt az ideje, hogy a nők véleményét egyre jobban hallani lehessen. Még Lengyelországban is.”