Az „udvarias gyerek” olyan fogalom, amelyben különböző emberek teljesen eltérő jelentést adnak. Csakúgy, mint a „műveltség” fogalmát, a „műveltséget” is sokan szubjektíven, többféleképpen értik.
A saját gyerekeik persze gyakran udvariasak és jól neveltek, az idegeneket – megfelelő megnyilvánulásokkal – „természethibának” vagy „pedagógiai elhanyagoltságnak” minősítik.
Nem egyszer írtuk már, hogy nagyon körültekintően és körültekintően kell értékelni bizonyos eseményeket, és általában kívánatos az ilyen szokást kizárni saját felnőtt viselkedéséből, nem pedig tettekre (és szavakra) pusztító példát adni. gyermek. Pedig nagyon is lehet udvarias gyereket nevelni – mondja a pszichológus Andrej Kaskarov.
A téma nagyon mély, de két-három lényeges pontot érintünk.
Ahhoz, hogy udvarias fiút vagy lányt neveljen, magának meg kell értenie, mi az udvariasság, ezért először is válaszoljon erre a kérdésre.
A finomság, mint sajátos pétervári vonás egyesekre jellemző, de nem mondható el, hogy minden házban, udvarban ugyanaz a helyzet.
Az udvariasságnak van egy olyan szemantikai tulajdonsága is, mint az udvariasság. És mivel az udvariasság fogalma (és más fogalmak) különbözik (annak ellenére, hogy az azonos korú gyermekek megközelítőleg azonos oktatási programokban tanulnak), ezért az oktatási folyamat és annak eredménye eltérő.
Vannak, akik összetévesztik Istent és a vallást, és vannak, akik az udvariasság formális jeleit (például azt a szokást, hogy bármilyen okból bocsánatot kérnek, még mielőtt kérdést tesznek fel a beszélgetőpartnernek) főként érzékelik, miközben valójában jelentős hatást gyakorolhatnak rá. „udvariatlan” szenvedés másokkal szemben, anélkül, hogy tudnánk.
Ahhoz, hogy a legyeket leválasztjuk a szeletekről, és a felnőttekben a helyes udvariasság tudatos felfogását meghonosítsuk, speciális kulturális felkészültségre van szükség, ami szisztematikusan sehol sem található.
A gyermek a felnőttek viselkedését látja, példaként fogja fel, és helytelen és formális tapasztalatot szerez az úgynevezett „udvarias” viselkedésről; majd felnőtt életében minden újra megismétlődik.
Az udvariasságra nevelés problémája tehát közvetlenül kapcsolódik a személyes és a kommunikációs kultúra problémáihoz, és ugyanazokkal a kritikai jegyekkel bír, mint a társadalom egésze.
Ahhoz tehát, hogy udvarias gyereket neveljünk, magának is kifogástalanul udvarias embernek kell lennie napi példamutatásul.
Az impaktfaktorok tekintetében a második helyen áll a „művelés”, vagyis azon források ismerete, beleértve a könyveket is, amelyek szövegben vagy más vizuális formában – a film- és színházművészetben – releváns példákat adnak. És ha a könyvek és más művészetek „a valós idő tükre” (ellenkező esetben a kiadók szerint állítólag senki sem fogja megvenni ezeket a műveket), akkor a gyerekek a ténylegesen létező forrásokon nevelkednek, és értetlenül állnak, ha a szülő magatartása, ill. a társak tettei túlmutatnak az ilyen beoltott hibás példákon.
Szintén jelentős tényező a gyermekek nevelése a konfliktusmegoldás kultúrájának tükrében a korrekt és udvarias tudományos vita (vagyis az egymást tisztelő emberek között elfogadott vita) példáján keresztül. Ahhoz azonban, hogy valaki ezt a tudást megszerezze, legalább hasonló kommunikációs tapasztalattal kell rendelkeznie az érintett körökben.
Ezen összetevők nélkül lehetetlen a kulturált és udvarias ember nevelése, s ami ma van, az csak egy palliatív, formai vonásait tekintve részben megfelel az udvarias társadalomnak.
A mérlegelt körülményeket és a valóságot tekintve nincs min csodálkozni. Mert nem elég azt mondani a gyereknek, hogy „legyen udvarias”, „köszönjön” és „kérem”, sőt „elhagyhatom az asztalt?”, „Ülj egyenesen, és ne szakíts félbe a felnőtteket”.
Eleinte a gyermek így fog viselkedni, attól tartva, hogy felzaklat vagy megbüntetik. De az életkorral a viselkedés megváltozik, és egyre inkább dühbe gurulsz. Mindez csak formális oktatás.
Az igazi udvariasság pedig a többi ember, köztük a gyerekek iránti figyelmességen, a róluk és az érdekeikről való többet megtudni, a közjó és az igazság érdekében való együttműködésen, nem pedig az előnyökért folytatott társadalmi versengésen alapszik. Mondd, hány példát lát ma az igazi udvariasságra?
