Ki az, aki gyerekként nem álmodott arról, hogy megtanuljon hangszeren játszani? A legcélravezetőbbek erre még zeneiskolába is jártak, ahol teljesen elmerültek az alkotó légkörben.
Belegondoltál már abba, hogyan telnek az ezekben az intézményekben dolgozó pedagógusok mindennapjai?
Hogy megtudjuk, beszélgettünk Anasztáziaaki zongorát tanít a Bolshaya Berestovitsa városi falu zeneiskolájában, valamint Olekshitsyben.
Ahogy Nastya elmondta, már hat éve dolgozik ott.
— Végre nem vagyok már fiatal szakember. Megbízással kerültem ide: főiskolán tanultam egy megcélzott területen, majd visszatértem szülőföldemre. Alapvetően ezt akartam. Ha irányt veszel, akkor természetes, hogy az érettségi után oda küldenek, ahonnan származol.
Pedagógusként részt veszek a gyerekek esztétikai fejlesztésének megismertetésében, nevelésében, képzésében, valamint a szülőkkel is foglalkozom.
Ezen kívül a feladataim közé tartozik a koncertek, szülői értekezletek, módszertani értekezletek, előadások, nyílt órák szervezése. Nekem is van pár órám kísérőként.
A lány szerint a gyerekekkel való munka nem okoz neki komoly nehézségeket.
— Nem nehéz gyerekekkel dolgozni, nagyon érdekesnek találom a velük való munkát. Természetesen vannak problémák.
Például néha a gyerekek felkészületlenül jönnek a leckére. De megértem, hogy nagyon nagy leterheltségük van az iskolában. Itt-ott elfoglaltak, kimerültek, nincs már erejük.
Amikor technikai vizsgát teszünk, vizsgázunk vagy koncertre készülünk, egyszerűen meghívom őket egy további leckére. Legalább 10-15 percre jönnek hozzám. Mert otthon sokszor nincs elég idejük mindent eljátszani és megfelelően felkészülni.
Személy szerint Anastasia számára a munka fő előnye a kreatív megközelítés volt, amelyet az órákra való felkészülés során alkalmazni kell.
„Minden leckére úgy készülsz, mintha ünnep lenne.” Dolgozni jössz, és nem tudod, mire számíts ma. Egyesek valószínűleg boldoggá tesznek, mások nem. Folyamatosan tartanak valamilyen versenyt, koncertet, mindig pezseg az élet, nem áll meg. Itt valódi emberekkel, gyerekekkel dolgozol. Nagyon érdekes, néha még szórakoztató és vicces is.
Például itt volt egy eset. Én akkor dolgoztam az első évben, és egy lány jött hozzám. Ujjbegyeinkkel játszunk.
Egyszer ránézek a kezére, és a párnáit apró karcolások borítják. Azt mondom: „Sasha, mi a baj? Mit csináltál a kezeddel?
Azt válaszolja nekem: „Anasztázia Alekszandrovna, el tudod képzelni, lereszeltem, reszeltem, reszeltem, reszeltem, krumplit, nem fejezték be, kiköptem, és ennyi, nem reszeltem tovább.” Ez a „terlA” szó most nagyon gyakran megjelenik a szókincsemben, és mindenki azt gondolja, hogy valamilyen analfabéta vagyok. De valójában ez a helyzet.
De a hátrányok közül a lány a következőket emelte ki.
– A fő hátránya, hogy ha fáradt, nem tudja megmutatni a gyerekének. Ha bármilyen problémája van, fáradt, veszekszik valakivel, vagy egyszerűen csak aggódik, a gyermek ne lássa. Semmi rosszat nem tett veled. El kell vonnia a problémáit, és át kell váltania a gyermekére.
Valószínűleg az egyik hátránynak tekinthető az egyéni megközelítés, amelyet a gyermeknek meg kell adni. 45 percenként más-más gyerek érkezik hozzád, és mindenkinek alkalmazkodnia kell. Valójában nagyon nehéz. De ugyanakkor ez egy plusz, mert nincs előtted olyan csoport, amelyben az egyik gyerek lemaradna, a másik pedig túl gyorsan szívja fel az információkat.
Egyszerűen minden órára más gyerek jön, és máris a megfelelő ütemben dolgozol vele. Lehet valakivel professzionálisabb nyelven kommunikálni, míg másoknak gyerekekkel kell magyarázniuk, hogy a gyerek megértse.
Nos, nekem személy szerint az a nehézség, hogy reggel 08:30-ra kell mennem, és nem mutatom meg a gyerekeknek, hogy aludni akarok.
Ahogy Nastya megjegyezte, nem történt komoly incidens az egész ideje alatt, amíg vele dolgozott.
— Nem voltak különösebben kellemetlen helyzetek. Előfordul, hogy a gyerekek felkészületlenül jönnek. Például egy gyerekkel dolgozol, és látod, hogy teljesen haszontalan, és egyáltalán nem tud gondolkodni. Ilyenkor egyszerűen adok valamiféle feladatot, hagyok pár percet, hogy ne veszítsem el a türelmem és ne mondjak semmi feleslegeset, ne kiabáljak.
Csak kimegyek az irodából, megvárom, míg a gyerek magához tér és tanul. Aztán visszajövök, és utána folytathatom a munkát.
Volt egy helyzet, amikor egy lány odajött hozzám és játszani kezdett. Még nem mondtam neki semmit, de már rájött, hogy nem teheti meg, és sírni kezdett. Beszélek vele, és megkérdezem: „Mi történt? Miért sírsz?”. Azt mondja: „Szégyellem azt, amit nem tanultam meg.” Annyira édes volt, egyszerűen azért, mert rájöttem: a gyerek törődik.
Bár az is előfordul, amikor a gyerekek telefonálnak és azt mondják: „Anasztázia Alekszandrovna, fáj a hasam, ma nem jövök.” És megértem, hogy csalnak, de azt gondolom: „Rendben, rendben, de akkor gyakoroljuk ezt a leckét.”
Arra a kérdésre, hogy van-e különbség a városi és a vidéki zeneiskolák között, a lány a következőképpen válaszolt.
– Soha nem dolgoztam nagyvárosokban, de szerintem van különbség. Még ha összehasonlítja azt a helyet, ahol a fiókban dolgozom, akkor is érezhető a különbség. Itt a gyerekek jobban támogatják egymást, mindig együtt vannak, mindenki ismeri egymást, mint egy nagy család. Nekem úgy tűnik, hogy a városban nincs ilyen. És itt mind barátok. Még a felnőtt gyerekek is könnyedén tudnak kommunikálni kisebb gyerekekkel.
A másik különbség, hogy itt kicsik a középiskolák, és minden klubban, fesztiválon és versenyen részt vesznek a gyerekek. A gyerekeknek nagyon nagy terhelése van. Ez pedig érinti a zeneiskolai tanítást. Vagy valamilyen próbát tartanak, vagy valamilyen találkozót, és emiatt hiányoznak az órák. Természetesen dolgozunk rajta. Nem mindig sikerül, de megpróbáljuk.
Nastya megjegyezte, hogy nagyon szereti a munkáját.
„Biztosan tudtam, hogy három évig itt fogok dolgozni, aztán valahogy belekerültem. És elmondhatom, hogy szeretek itt lenni.
Számomra a legérdekesebb a gyerekek fejlődésének megfigyelése. Leírhatatlan érzés, amikor egy kisgyerek odajön hozzád, és éppen elkezd kottázni, és egy-két év múlva már komolyabb darabokat kezd játszani. És akkor, már az ötödik-hatodik osztályban észreveszi, hogyan nőtt a gyerek. Ez nagyon érdekes.
Oksana Rovba
Fotó: a hősnő személyes archívumából
