Ez a szindróma az áldozatnak az agresszorhoz való kötődését írja le, és egy 1973-ban, Stockholmban, Svédországban történt valós incidens után keletkezett, innen ered a név, amelyen ismerték.
A Stockholm-szindrómát F. Ochberg amerikai pszichiáter határozta meg egy túszejtés után. Ez a szindróma lényegében arra a szokatlan kötődésre utal, amely az áldozatban alakul ki ahhoz, aki szenvedést okozott neki. Számos tényező járul hozzá ennek a szindrómának a megjelenéséhez. Megfigyelték, hogy az áldozat fiatal életkora, ami pszichoaffektív éretlenségre utal, befolyásolja sebezhetőségét. Ezenkívül minél több időt töltenek az áldozatok az agresszor jelenlétében, annál nagyobb a valószínűsége, hogy érzelmi kötelékek alakulnak ki közöttük.
A Stockholm-szindrómáról akkor is szó esik, ha családon belüli erőszakról van szó, pontosabban arról, amikor a bántalmazott nem hajlandó feljelenteni az agresszort.
Valós esemény után nevezték el
1973. augusztus 23-án egy börtönből szökött Jen Erik Olssen bankrablást kezdeményezett Stockholmban. A rendőrök intézkedéseit követően a magánszemély a bankban menekült, és a bank négy alkalmazottját túszul ejtette. A tárgyalások után Olssen elérte cellatársa, Clark Olofsson szabadon bocsátását, aki azonnal a segítségére sietett. Közvetlenül az esemény után a túszok szokatlan kijelentéseket kezdtek tenni a sajtónak: „Teljesen megbíztunk a banditákban” vagy „A tolvajok megvédtek minket a rendőrségtől”. Hat nap intenzív tárgyalás után sikerült a túszokat kiszabadítani, miután gyakran beavatkoztak az emberrablók és a rendfenntartók között. Érdekes módon az áldozatok nem voltak hajlandók tanúskodni a rablók ellen, sőt a börtönben is meglátogatták őket, miután letartóztatták őket. Az egyik áldozat még Jen Erik Olssenbe is beleszeretett.
