Az imposztor-szindrómát – amelyet először 1978-ban Pauline Rose Clance, a Georgiai Állami Egyetem klinikai pszichológia professzora azonosított – úgy írja le, mint a hamis képességek szubjektív tapasztalatát, a siker objektív és nyilvánvaló jelei ellenére.
Más szóval, bizonyos belső, személyes erőforrásokon alapuló eredmények ellenére az ember úgy véli, hogy a sikert nem érdemli meg, mivel külső tényezőknek, szerencsének vagy boldog konjunktúrának tulajdonítható.
A Trei Kiadó által a „Pszichológia mindenkinek” gyűjteményben megjelent „Impostor Syndrome” című könyv két szerzője, pszichoterapeuták és klinikai pszichológusok, Kevin Chassangre és Stacey Callahan a kezdetektől megkülönböztetik az „imposztor” kifejezés közös felfogását – a hamisnak, helyére meg nem érdemlő bitorlónak felfogott személy – és a szó jelentése ezen a szindrómán belül, amely irracionális hiedelmeken és az énről alkotott diszfunkcionális gondolatokon alapul.
Az imposztor-szindróma valójában az ellenkezője – állítja a két szerző – „az önmagát alkalmatlannak tartó egyénben található meg, annak ellenére, hogy élete több területén (szakmai, kapcsolati, társadalmi) ért el kézzelfogható sikereket”.
Honnan tudhatjuk, hogy mi magunk vagy egy hozzánk közel álló ember szenved-e szélhámos szindrómában?
A kivizsgálás egyszerű módja, ha a személy:
- az a benyomása van hogy becsapja környezetét, hogy nem felel meg (státuszának, eredményeinek, hírnevének vagy beszédének), és alkalmatlannak látja magát;
- sikereit külső okoknak (szerencse, véletlen, véletlenek, kapcsolatok) tulajdonítja;
- leleplező ez valami, ami megrémíti őt. A félelem, a rettegés vagy akár a pánik elhatalmasodik attól a gondolattól, hogy a körülötte lévők látni fogják, hogy valójában hiányoznak belőle ezek az érdemek, annak ellenére, hogy minden racionális bizonyíték arra utal, hogy az objektív valóság különbözik az ő önbenyomásától.
„A szélhámos szindrómában szenvedő egyének nem gondolják magukat intelligensnek, és mindig úgy érzik, hogy megtévesztik a környezetüket, vagy túlértékelik őket. Folyamatosan kételkednek saját képességeikben, és bizonytalannak tűnnek abban, amit tesznek. Tagadnak képességeik minden külső bizonyítékát, és lekicsinylik mások pozitív értékelését, mert félnek attól, hogy csalókkal vádolják őket” – teszi hozzá a két szerző.
Miért érinti az imposztor szindróma azokat, akik ennyire átélik?
A tartós alkalmatlanság és alkalmatlanság érzése, a „maszk” viselésének érzése mind-mind nagy szorongást okoz.
A pszichoterapeuták szerint a „belső és érzékelési élményből kiindulva az ember, amikor sikerrel jár, intenzív, de titkos kellemetlen érzést él át, mert ezt a sikert nem tartja indokoltnak”.
Ellenkezőleg, „észlelt csalásnak” tekintik, és ez a felfogás két elképzelésen alapul: a hitelesség érzésén és az önbecsmérlésen.
Szellemi, viselkedési és érzelmi szinten kialakul a saját cselekedeteire való túlzott figyelem (ami inkompetenciát eredményezhet), bizonyos (sok) helyzetekkel szembeni fokozott szorongás, szélsőséges perfekcionizmus, munkafüggőség, amely folyamatos stresszhez, kiégéshez vezethet, szorongás, akár általános, depresszió.
Növekszik a sikertől, értékeléstől és kudarctól való félelem, a mások általi jóváhagyás és jóváhagyás iránti igény is, elmélyül a kisebbrendűségi érzés, az alacsony önértékelés és a hozzá nem értés.
Hogyan alakul ki az imposztor szindróma?
Az imposztor szindróma kialakulására hajlamosító tényezők a szakemberek szerint olyan helyzetekben, környezetekben, interakciókban és reprezentációkban gyökereznek, amelyeket a környező modelleken keresztül kapunk az intelligenciáról, a képességekről, a sikerről és arról, ahogyan magunkról véleményt alkotunk.
„Így a szülők által a siker témájában közvetített attitűdök és üzenetek jelentősen befolyásolják: az ambíció mértékét, az elvárások mértékét, az egyének hosszú távú sikerességi szintjét és ezen belül az álnok szindróma megjelenését” , állítják a szerzők.
Felnőttkorban ez tulajdonképpen a különféle személyes sikerek internalizálásának képtelenségét tükrözi, azt a képtelenséget, amely fenntartja azt az illúziót, hogy az illető alkalmatlan egy olyan területen, amelyen fontos és objektív eredményeket ért el. Sőt, ez a szindróma minden társadalmi-gazdasági szinten, az élet különböző szakaszaiban megnyilvánulhat, nőknél és férfiaknál egyaránt, főként a szakmai élettel kapcsolatban, de nem csak.
Hogyan küzdjünk a csaló szindróma ellen
Kevin Chassangre és Stacey Callahan klinikai pszichológusok a könyv kilenc fejezetében részletesen elmagyarázzák, mik a képzési mechanizmusok, de azt is, hogy milyen megoldások léteznek.
Ez valójában kilenc lecke, kezdve az elméleti alapoktól és a faktorok azonosításától, a szindróma pszichopatológiai hatásának és tünettanának elemzésével, majd megoldásokkal, viselkedési és kognitív stratégiákkal, terápiás eszközökkel és hasznos gyakorlatokkal, amelyek csökkentik ezt a pszichológiai kényelmetlenséget és alkalmazkodóbb és értelemszerűen boldogabb életet élni.
Ki a két szerző?
- Kevin Chassangre klinikai pszichológus, pszichoterapeuta, pszichopatológiai orvos. Számos közleményt írt az imposztor-szindrómáról, kezdve a PhD disszertációjával.
- Stacey Callahan klinikai pszichológus és pszichoterapeuta, klinikai pszichológiát és pszichopatológiát tanít a Toulouse-i Egyetemen.
